Sziasztok!

csatlakozzatok!
Katt: Laure D. blogok

*Kyle*

A fejem iszonyúan hasogatott, amint felébredtem, illetve már csak egy kicsit is megmozdultam. A fenekembe is belenyilallt, de az volt a kisebbik gond. Kicsoszogtam a fürdőszobába, belenéztem a tükörbe. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy alig ismerjek magamra. Az éjjel rengeteget forgolódtam, sokszor voltam fent, ami meg is látszott. A szemem be volt dagadva, a homlokomon pedig egy hatalmas pukli keletkezett. Bevettem egy gyógyszert, majd felöltöztem. A melegre tekintettel rövidbe öltöztem. Egy kis sminkkel megpróbáltam eltüntetni a sérülésemet, de azért még így is látszott. Úgy gondoltam, hogy reggeli előtt még lesétálok a partra. Csak ahogy a portára értem, észrevettem egy ismerős alakot. A srác volt az, akivel tegnap összeestem. Egy fehér pólót vett fel, farmer halásznadrággal. Haja ugyan úgy állt, mint tegnap. Egy lánnyal beszélgetett, nagyon vidámnak tűnt. Mosolya vakítóan szexin állt neki. Gondoltam, biztos a barátnőjével jött ide, így nem is foglalkoztam velük, elindultam ki az épületből.

- Senhorita –hallottam meg magam mögött bársonyos, portugál hangját, de nem fordultam meg. Ha véletlen nem nekem szólt volna, akkor idiótának tűnök, ha megfordulok. –Senhorita. Izé. Lorena várj, kérlek. –oké, akkor tényleg nekem szólt. A nevem hallatán már megálltam és megfordultam. Mosolyogva nézett rám.

-Daniel. Oh, hello. Micsoda meglepetés. Csak nem itt laksz Te is?

- Não. Ezt találtam azután, miután elfutottál –nyújtott át egy kártyát, amin a hotel neve volt és a… A telefonom! Eddig, hogy nem vettem észre a hiányát?? Ez most jó kérdés. –El hoztam, hátha hiányozni fog.

-Jaj. Nagyon szépen köszönöm! Észre se vettem. Hálás vagyok.

-Semmiség. Meghívhatlak egy reggelire? –villantott rám egy széles mosolyt. Mérlegeltem a lehetőségeket, hogy mi baj lehet belőle?! Nem is ismerem ezt a srácot. Bár meg kell vallani, nem egy csúnya teremtés, és udvarias is, nem ismerem. Tegnap találkoztam vele először. De mit árthat? Sec-perc alatt megölöm, ha kell. De remélem nem fog kelleni.

-Hm. Rendben. Benne vagyok.

Levitt a tengerpartra. Egy kis parti étteremben ettünk, ahol remek kilátás volt a nyílt vízre. Daniel rengeteget mesélt Rioról, a családjáról, meg úgy a saját életéről. Nekem nem volt mit mesélnem. Elmondtam, hogy hol laktam, és hogy apámat keresem itt a városban. Kíváncsinak tűnt, de mást nem meséltem neki. Lehet még ez is sok volt.

*Adriane*

-Bryan! –kiáltottam a telefonba.

-Adri… Mi a gond? –Bryan hangja most is olyan nyugodt volt, mint mindig, ha beszéltünk. Ám lehet, hogy a következő beszélgetéstől még őt is elkapta egy kis aggodalom.

-Naomi –nyögtem ki ezt az egy szót.

-Naomi? Az ki, és mi van vele? –kérdezte értetlenül. Ennyire nem lehet hülye.

-Oh Bryan. Naomi, a lányod! Találkoznom kell veled. Naomi Rióban van. Ahogy én is. Ismét.

-Tessék??? Hol vagy most? Odamegyek.

-A Bistrotban.

-Fél óra és ott vagyok! –ezzel lerakta.

A Bistrot Restaurant volt a szokásos találkozóhelyünk Bryan-nel, amikor Rióban jártam. Egy igen kellemes hangulatú bár, mindig élőzenés műsorral, finom italokkal és ételekkel. Bryan imádta ezt a helyet, pedig már sokszor jártunk itt.

Leültem, rendeltem két rövidet, majd vártam. Kb. fél óra múlva meg is érkezett.

-Adriane… Hello –nyomott két puszit az arcomra. –Jó újra látni.

-Biztos? –kérdeztem. –Nem hiszem, hogy gondoltál volna valaha arra, hogy egyszer eljön ez a pillanat.

-De mégis… Biztos, hogy az én lányom van itt? –kérdeztem, még mindig hitetlenkedve.

-Esküszöm. Párizsban futottam össze vele –innen elmeséltem mindent, ami Párizs óta történt. Az arcán meglepettség, döbbenet keveredett félelemmel és izgalommal.

-Mi van Kyle-lal? –kíváncsiskodtam.

-Mi lenne? Még mindig a nyomában van. Biztonságban van.

-Bryan. Hát nem érted? Naomi utánad jött! Téged keres. Betöltötte a 18-at. Hivatalosan is egy felnőtt farkas lett belőle. Már nem tart vissza semmi, hogy találkozzatok. Fogd fel… Mostantól egy kamasz lányról is gondoskodnod, tanítanod kell.

-Adri. Nekem ez nem megy! Kyle-t is csak nagy nehézségek árán tudtam betanítani. Kérlek, segíts nekem!

-De hát… Én nem vagyok farkas. –makacskodtam, pedig tudtam, Bryan-nek tényleg szüksége van rám. 21 évesen, azt hittem majd partizni járok, ismerkedem meg ilyenek, mint minden normális fiatal. Helyette kapok egy 18 éves kamaszt, akit tanítanom kéne, hogyan legyen normális kutya? Izé. Khm. Akarom mondani, farkas. Én? Egy egyszerű ember? Persze, nem tagadhatom meg Bryan kérését. Végül is a nevelőapámnak mondhatom, vagy mi a szösz. Jó, ez hosszú történet. –Rendben! Elvállalom. –adtam meg magam végül.

Egy kés. Igen, miért is ne… Nekem erre kellett futnom, tényleg. Utcai verekedésbe botlani egy ismeretlen városban, nem biztos, hogy a legjobb szórakozás. A kés, amit egy velem egy idős srác dobott felém a téglaház falába fúródva állt meg. Nem sokon múlott, hogy engem találjon el. A kisebbik srác, akit éppen agyon verni készültek, a földön kuporogva bámul rám, és a másik két srácra.

Kettő az egy ellen? Nem szép… Főleg nem lánnyal szemben. Aha, csak Ők nem ismernek engem. Még egy kés. Hány kés van ezeknél? Támad. Az ostor azonnal az ugró srác lábára tekeredett, ezzel lerántva Őt a földre. Feje koppant, végtagjait nehezen mozgatta, de még ébren volt. A másik rám vetette magát. Harc, harc és harc. Azt hiszem kaptunk mind a ketten kisebb-nagyobb ütéseket. Egy kis idő múlva fura zaj csapta meg a fülemet. Lovak és futás hangja, sípszó.

-          Polícia! Cato a Polícia! Vamos lá! Temos que sair! – kiáltotta a földön fetrengő srác.

Csak egy szót értettem. Polícia. Azaz rendőrség. A két srác olyan hirtelen tűnt el, ahogy én beléjük botlottam.

-          Corra! Os oficiais de polícia. Você tem que ir. –kiáltott rám a kisfiú, de abban a pillanatban már Ő is eltűnt szem elől. De jó lenne most portogulálul tudni…

Mind a három fiú gyorsan eltűnt, úgy gondoltam, nekem is ez lenne helyes. Felkaptam az ostoromat a földről, pont akkor, amikor egyenruhás emberek jelentek meg.

Itt az ideje futni. Amilyen gyorsan csak tudtam, futásnak eredtem. Gyorsabb voltam, mint bármely átlagos ember, de azért az adrenalin is rádobott erre az egészre. Nem tudom merről jöttem, így amikor elágazáshoz értem, jobbra kezdtem el futni.

Puff… Hangos csattanás, a fejem és a fenekem irgalmatlanul fájni kezdett. A talajon találtam magam.

- Elnézést kérek –nyögtem nehezen. Azt hiszem beszorult a levegő a tüdőmbe. Automatikusan angolul szólaltam meg, mire rájöttem, hogy Rioban vagyok. Kutattam az emlékeimben, mi is lehet az elnézést.

- Desculpe por isso. –Desculpe… Ez az. Hogy nem jutott eszembe. – Tudo bem, senhorita? –Tudo bem? Az mi? Jaj istenem.

- Izéé. Én… Én –mutattam magamra – Nem beszélem a nyelvet… –mondtam, miközben teljes erőmből azon voltam, hogy érthetően gesztikuláljak.

Most néztem csak meg, kibe is ütköztem bele. Egy kicsivel magasabb, és kicsivel idősebb srácnak mentem neki. Barna haja körbe le volt nyírva, feje tetején volt meghagyva, tüsire felállítva. Gesztenye barna szeme volt, ami csillogott. Homlokán most egy piros folt éktelenkedett. Azt a pontot találtam el Neki… :S Izmos, feszes teste volt. A földön ült, felhúzott térdekkel, engem bámult kikerekedett, értetlen szemekkel. Hmmm. Nagyon jól nézett ki. Hirtelen felállt, elém lépett.

- Senhorita? Posso ajudá-lo? –nyújtotta a kezét, amit elfogadtam, így felhúzott a földről. Azonnal visszahajoltam, mert a földön maradt az ostor. Igyekeztem úgy tenni, mintha semmi nem lett volna, és titokban a kezemre kötni, de összehúzott szemöldökkel nézett rám.

-Vááááááá. Nem beszélem a nyelvet könyörgöm!!! Nem hiszem el. Egy ilyen szívdöglesztő pasiba esek bele, erre még megértetni se tudom magam… Izééé. Inglês –ez az angol. Talán megérti. Ahogy ránéztem, szája sarkában óvatos mosoly bújt meg. Felvont szemöldökkel meredtem rá. Nem tudtam mi ilyen vicces. De hát. Ő brazil… Lehet azon nevet, hogy nem tudok semmit.

- Tudod… Igazán vicces –szólalt meg angolul, mire én néztem rá kikerekedett szemeimmel. Volt egy kis akcentusa, de nem igazán lehetett észrevenni. –Vicces, ahogy portugálul akarod megértetni magad. Ne erőltesd kérlek. Nem megy –mosolygott.

- Maga… –szó szerint leesett állakkal néztem rá. –Maga egész idáig élvezte, ahogy próbálom megértetni magam, de minden szavamat értette.

- Sim. Igen. Egyébként köszönöm a bókot. A senhorita is nagyon csinos. Tetszik a stílusod –nézett végig rajtam.

-Hát… Köszönöm.

-Daniel. Daniel Wood –nyújtotta a kezét.

-Lorena Naomi Collins.

-Örvendek senhorita. Szólj rám kérlek, ha portugálul szólalok meg. Rég beszéltem angolul. Ja, és tegezz, köszi. Csak 22 leszek.

-Rendben.

-Nem láttalak még itt. Arra biztos emlékeznék, de semmi nem rémlik.

-Nem. Tényleg. Ma hajnalban jöttem. Az apám után kutatok.

-És úgy gondolod itt van Rioban?

-Biztos, hogy itt van Rioban…

-Naaaaaomiiiii –hallottam magam mögött egy női hangot. Azonnal felismertem.

-Nem. Ezt nem hiszem el. Bocs, mennem kell. Talán találkozunk még. Szia! –és ezzel futásnak eredtem. Megint… Mi a fenéért követ? Adriane ennyire levakarhatatlan? Hát ezt nem hiszem el… A szállodáig futottam. Fel a szobámba, a fürdőkádba, majd be az ágyba. Azt hiszem rám fér egy kiadós alvás.

A repülőút fantasztikusan telt. Tényleg. Több mint 7 órát utaztam, ez igaz, de elvoltam. Néztem filmet, hallgattam zenét, olvastam. Ennyi elég is volt. J

Kb. hajnali 4-kor szállt le a gép a Santos Dumont repülőtéren. Persze, nem várt ott senki, amin meg se lepődtem. Már csak azt kell kiderítenem merre lehet az apám. Merre tartózkodhat. Ami, ekkora városban nem lesz kis munka.
Megpördültem a tengelyem körül. Lehet, gyogyósnak tűnök, de Párizs óta gyakran van olyan érzésem, mintha valaki figyelne, követne. Tudom, hogy ez butaság, de akkor is. Tiszta paranoiás lettem. Bár, nem tudom, mitől félek. A bőröndjeim tele vannak fegyverekkel (amit elég nehéz áthozni a vámon, de valami különös módon simán átengedtek), kéznél is van és gyorsabb is vagyok, mint az átlagember. De mégis, valami furcsa érzés fog el néha. Mintha nem tudnék valamiről. Sok mindenről.

Fogtam egy taxit, majd angolosan megkértem, hogy vigyen el a legközelebbi hotelba.

Kb. 10 percet autózhattunk, mire bekanyarodott egy hatalmas kapun. Az ablakon bámultam ki. Szó szerint elállt a lélegzetem. Hatalmas hotel bámult vissza rám.

-          The Copacabana Palace Hotel, miss.

-          Thank you – megköszöntem, hogy elhozott ide, majd kifizettem az utat, egy kis borravalót adva a sofőrnek.

A sofőr még jó időtöltést kívánt, majd elhajtott. Döbbenten bámultam a hatalmas hotelre, mire két, kesztyűt, egyenruhát viselő férfi lépett mellém, és a segítségüket ajánlották, hogy beviszik a bőröndjeimet.

Már az aula hatalmas volt. A recepciós hölgy mosolyogva fogadott. Bejelentkeztem, megkaptam a 320-as szobát (3. emelet). Amikor felértem, körbenézve még jobban ledöbbentem. Hatalmas volt a szoba, maga a lakosztály gyönyörű volt. Kiléptem az erkélyre. Pompás látvány fogadott. A strandra láthattam el.

A szél belekapott a hajamba, a strandról a sós víz illatát hozta magával. Rájöttem, hogy semmit nem aludtam az úton, így egy gyors zuhanyzást eszközöltem, majd befeküdtem aludni. Hamar elnyomott az álom.

Másnap majdnem délben keltem fel. Úgy gondoltam, megkeresem a hotel éttermét, utána kicsit körbejárom a várost, estére pedig egy kis futást terveztem a parton.

Az ebédhez úgy döntöttem, mivel teljesen egyedül fogom eltölteni, egy rövid farmert és egy spagetti pántos pólót veszek fel. Lementem az étterembe, leültem, majd a mellettem termett pincértől kaptam egy étlapot, addig pedig rendeltem egy baracklevet.

Ahogy elnéztem igazán könnyű ételeket kínáltak mára. Mivel eléggé éhes voltam, rendeltem valami pulykás sült húst, meg hozzá salátát. Desszertnek pedig fagyit. Hmmm. Azt is milyen régen ettem.
Egy óra alatt végeztem. Persze többször észrevettem, hogy egy-egy srác, férfi megbámul, de nem foglalkoztam vele. Felmentem a szobámba, ledőltem kicsit. Úgy döntöttem, megnézem mi van Oliviával és Floridával. Persze, Floval nem tudom, hogy most milyen is a kapcsolatom. De Olivia biztos örülni fog nekem. Felléptem SKYPE-ra, ahol Olivia neve fehéren szerepelt. Nem volt fent. Ellenben Flo igen. Próba szerencse, ráírtam. Pontosan 20 percet vártam, mire írt egy szánalmas fejet (-.-”) és lelépett. Hát, akkor azt hiszem ezt megbeszéltük.
Oliviának hagytam egy üzenetet, bekapcsolva hagytam a gépet, a SKYPE-val, de leírtam, hogy nem leszek itt.

Bezártam az ajtómat, majd egy kis felfedező túrára indultam a városban. Akármerre néztem, kisgyerekek fociztak, felnőttek beszélgettek és sétálgattak. Minden olyan idilli volt. Talán egy órát sétálhattam, mikor úgy döntöttem visszamegyek a hotelba, olvasok kicsit, netezgetek, majd olyan 7 óra körül lemegyek futni.
Még épp elcsíptem Oliviát, beszélgettünk egy fél órát. El se akarta hinni, hogy Rio-ban vagyok. Megmutattam Neki a kilátást. Kicsikét irigyelt. Megkérdeztem, mi van otthon… Anya egy hete elő se jött a házból, Katharine visz Neki ételt és takarít nála. Ron úgy csinál, mintha semmi nem változott volna. Livi azt mondta, látta, amikor elolvasta a levelemet. Semmit nem lehetett leolvasni az arcáról, csak fogta a levelet és elégette. Szomorúsággal töltött ez el. Florida meg… Florida összejött azzal a sráccal, akitől annyira óvtuk… Olivia hiába próbálta lebeszélni, hajthatatlan volt, így a kettőjük közötti kapcsolat is megszakadt. Sajnálom Livit. Szegénynek senkije nem maradt.

7-kor végül úgy döntöttem, tényleg lemegyek futni. Kivettem a bőröndömből egy fekete testhezálló rövidnadrágot és valami pólót. Karomon hagytam az ostort, az edző cipőbe pedig belegyömöszöltem egy kis bicskát. Hajamat összekötöttem.

A tervem az volt, hogy a parton fogok futni, helyette teljesen más irányba indultam el. A délután folyamán, míg sétálgattam szűk, sötétebb utcákat véltem felfedezni. Úgy döntöttem (és igazából csak azért, mert elfogott valami erős késztetés), hogy arra megyek.

Hihetetlen ez a város. Imádom Párizst. Két hete vagyok itt, de egyszerűen beleszerettem. Livi ismerősei is nagyon kedvesek, befogadtak, tanítanak. Mára például befizettek egy kiállításra, amit az Eiffel-toronyban rendeztek meg.

Épp odafele tartottam, mikor figyelmes lettem valamire. Pillantásokat éreztem a hátamon, mint ami most készül lyukat égetni bele. Lassan megfordultam, de senki nem volt ott. Járókelők sokasága ment el mellettem, de semmi gyanús. Visszaeresztettem a kezem (automatikusan csúszik már az ostorra) és mentem tovább.

-Jaj. Elnézést. Ne haragudjon -szabadkoztam. Egy húszon éves nő állt előttem. Épp az egyik képet nézte, mikor bambulásomból feleszmélve neki mentem.

-Nincs se… -fordult felém, de még a lélegzete is elállt. Szó szerint.

-Jól van? Hozzak egy pohár vizet? -kérdeztem aggódva.

-Nem, nincs semmi gond. Köszönöm -mosolyodott el halványan, de még mindig engem fűrkészett. -Adriana Owen. Azaz Adri. Nagyon… Nagyon ismerős vagy nekem. A szemeid rettenetesen emlékeztetnek egy barátomra. Na meg az édenfekete hajad. Mintha Bryan-t látnám -mondta már-már halkan, de kiváló hallásomnak köszönhetően meghallottam. Bryan… Apám is az. Talán rá gondol?

-Collins? -kérdeztem, mire elkerekedett szemekkel nézett rám. -Úgy érti, Bryan Collins?

-Igen. Honnan tudtad? -döbbent le.

-Elnézést, elfelejtettem bemutatkozni. Lorena Naomi Collins -nyújtottam a kezemet egy félmosoly kíséretében, mire -ha ez lehetséges- Adriana még döbbentebben bámult.

-Nem. Az nem lehet.

-Mármint mi? -kérdeztem felvont szemöldökkel.

-Bryan lánya már ekkora lenne??

-Ezek szerint… -elmosolyodtam.

-És… És akkor Kyle? -kérdezte, de inkább csak magától.

-Ki az a Kyle?

-Hát a… Senki.

-Ahha… A senki. Na mindegy. Honnan ismeri apámat?

-Ó, Bryan gyerekkori jóbarátom. Bár már nem láttam vagy egy éve. Rióban futottunk össze -erős francia akcentussal beszélt, de a neve angol volt.

-Értem. És most nem tudja, hogy hol lehet?

-Ki? -kérdezett vissza értetlenül, mire a szememet forgatva válaszoltam.

-Bryan. Az apám.

-Jaaa. Nem tudom. Lehet még mindig Rióban. Kb. 3 hete találkoztunk ott.

-Akkor még most is ott lehet?

-Igen.

-Oda kell mennem –mondtam határozottan. Adriana kételkedve nézett rám. Neki szerintem nem tetszett annyira ez az ötlet. De kit érdekel? Nem ismer, nem mondhatja meg, mit tegyek.

És persze. Elkezdett vitatkozni velem, hogy nem tehetem. Sarkon fordultam és elmentem. Most találkoztam vele először és meg akarja szabni, mit csináljak?? Na nem… Felnőtt vagyok, van saját életem (még ha nem is tudom mi) és eldönthetem hova akarok menni.

Egyenesen haza mentem. Nem volt senki otthon. Kb. fél óra alatt összedobáltam minden cuccomat egy bőröndbe. Írtam egy levelet, majd felhívtam a repteret és foglaltam egy jegyet a legközelebbi Rióba készülő járatra. Ami fél óra múlva indul.

Anya azt mondta, egy hónapnál ne maradjak tovább sehol. Azt hiszem nem lesz nehéz betartani. Ha ebbe a gyönyörű városba, amibe első alkalommal beleszerettem, csak két hetet töltöttem, akkor nem hiszem, hogy gond lesz belőle.

Leraktam a levelet az asztalra (megírtam benne, hogy miért megyek el, hogy mi történt, hogy nagyon köszönök mindent, amit tettek értem és egyszer csak meg tudom hálálni valahogyan), majd kiléptem az ajtón. Aztán meg is bántam. Közönyös tekintettel meredtem az oszlopnak támaszkodó nőre.

-Miért követtél? –kérdeztem, ezzel letegezve, mikor nem is kaptam rá engedélyt. Bár, jelen esetben ez tűnik most a legkisebbnek.

-Mert nem hagyhatom, hogy belekeveredj valamibe. És nem engedhetem, hogy elmenj Rióba.

-És miért is nem? Semmi közöd hozzám, nem is ismersz –ezzel faképnél hagytam. A bőröndöt magam után húzva leintettem egy taxit, majd kivitettem magam a repülőtérre.

Mit fogok én egy ekkora városban kezdeni? Egyre csak ez járt a fejemben. A repülőgép 23:20-kor indult a francia államba. Nekem azon feltétlen rajta kellett ülnöm. Az elmúlt 5 napban anya kiképzést tartott, és teljesen elfelejtkezett arról, hogy nem sok időnk van már. Minden kiment a fejéből. Elbúcsúzni sem tudtunk, mert már rég aludt, amikor eljöttem. Az utolsó mondata ez volt hozzám: Menj, feküdj le aludni, reggel koránk kelünk!! És egy puszit nyomott az arcomra. Könnyes szemmel néztem, ahogy hosszú, polár hálóingjében elvonul a hálószobába. Nem, reggel már nem leszek itt. Szomorúan néztem körbe a házban. 10 órakkor küldtem egy SMS-t Olivnak, hogy itt az idő, mennem kell. Ahogy megbeszéltük, negyed 11-re itt is volt. Addig én kiraktam anyának az asztalra a búcsúlevelem és egy közös képet állítottam mellé.

Amikor meghallottam a halk kopogást, kiosontam. Olivia állt a ház előtt az apja furgonjával, amiben az apja ült a volánnál. 3 bőröndöm volt. Egy ami csak ruhával volt tele, a másik, ami csak fegyverrel és a harmadik ami vegyes volt. Volt benne ruha, fegyver, sminkek, cipők, könyvek és a 7. születésnapomra kapott plüsskutya. Rontól kaptam, ez volt a legkedvesebb plüssöm. Semmiképp nem váltam volna meg tőle. Olivia segített kivinni a cuccaimat, majd egy pillanatra még visszanéztem a házra.

-Egy pillanat -fordultam barátnőm felé, majd a szomszéd házhoz, végül a kezemre. Oliv követte a tekintetemet, mire szomorúan bólintott. Elindultam hát, de éreztem, hogy arcomat könnyek áradata veszi át, látásom elhomályosul. Akármennyire is bántott az egész, nem tehetett róla. Egyszer szeretett, és szerettem én is, mégha nem is szerelemből.

A postaládához érve, remegő kezemre néztem. A könnyeim már eláztatták a papírt, és a név is elfolyt rajta. Bedobtam a Katharinenak címzettet, majd újra a kezemre néztem. Végül úgy döntöttem, ezt is meg kell kapnia. Viszlát, Tyron! Szeretlek! Mindig szeretni foglak. Újabb könnycseppek szöktek végig arcomon, egészen le a papírig, míg végül egy hirtelen mozdulattal bedobtam a postaládába.

-Üdv, Mr. Turner -intettem lehangoltam Oliv apjának, ahogy beszálltam a kocsiba.

-Szerbusz Lorena. Sajnálom -rá néztem, és tekintetén láttam, hogy tényleg sajnálja.

-Köszönöm a segítségét.

-Ez a legkevesebb, amit tehetek.

Innentől kezdve az út csendes volt. Talán fél órát mentünk, mire kiértünk, de felkészülve arra, hogy Olivval nem lesz könnyű az elválás, szánt szándékkal előbb mentünk. Fél óránk volt elbúcsúzni. Mikor Mr.Turner leállította az autó motorját, még legalább 5 percig némán ültünk.

-Ki kéne szedni a csomagokat -törte meg a csendet a férfi. Egy hosszú és hangos sóhaj kíséretében bólintottam.

-Tényleg köszönöm, hogy kihozott. Hálás vagyok.

-Nem tesz semmit. Lorena. Kérlek vigyázz magadra! Nem szeretném, ha valami bajod lenne -halványan elmosolyodott és kitárta a karját. Szorosan megöleltem, és folyton megköszöntem. Megint csorgott a könnyem. Ma már nem tudom hányadszorra. Legalább okos voltam, mert reggel nem sminkeltem ki magam, felkészülve ezekre a pillanatokra.

-Mindjárt jövök apa -mondta Oliv.

-Viszlát, Mr.Turner!

-Viszlát Miss Collins -mondta az orra alá mormogva, de mégis meghallottam. A hallásom, látásom és szaglásom is kiváló lett. Meghallottam és elkerekedett szemekkel néztem rá. Oliv nem hallhatta, ezért kezdte el a karomat rángatni és befele húzni.

A bőröndöket felpakoltuk a szalagra, amíg az ellenőrzés tart. Anya mondta, hogy legyek nyugalommal, a tőröket és fegyvereket mágia védi, ruháknak fognak látszani.

-Olivia -kezdtem elhaló hangon a búcsúzást. -Hálás vagyok mindenért. Köszönöm a segítséged. Jobb barátnőt el sem tudnék képzelni. Szeretlek! -újra a könnyeimmel küszködtem.

-Nee. Kérlek. Mit tehettem volna? Muszáj menned, akkor muszáj. Sajnálom. Azért ugye adsz majd magadról valami életjelet??

-Persze. Hogyne Te buta -nevettem el magam, miközben végigfolytak a sós vizek az arcomon. -Kérlek, ezt add azért oda Floridának. Még ha el is dobja vagy égeti -nyújtottam át egy levelet. Szomorúan bólintott, mire zokogva borultunk egymás nyakába.

-Boldog(abb) szülinapot Lori. Pár perc múlva hivatalosan is felnőttél. Bár egy bulit képzeltem el az ünneplésre, majd megtartjuk máskor. Nem ez a legjobb alkalom.

-A párizsi repülőjárat 10 perc múlva indul. Kérem minden odatartó utasunkat, kezdjék meg a beszállást -törte meg a szeretetrohamunkat (ami elég sokáig az utolsó volt) a géphang.

-Mennem kell -mondtam csendesen. Felkaptam a bőröndjeimet, és még egyszer megállva Olivia előtt, rá néztem.

-”Good bye my lover, good bye my friends…” -kezdte el azt a dalt, amit nyaranta annyiszor végighallgattunk. Könnyek peregtek végig az arcomon, ahogyan barátnőmnek is.

-Viszlát, Olivia. Hiányozni fogsz! Esküszöm írok és találkozunk még -kiáltottam hátra, mikor már a kapuban álltam. Amint beléptem, többet már nem néztem vissza. Nem volt merszem.

23:20. És a repülőgép felszállt. Velem együtt. Ahogy a magasba emelkedtünk, utoljára még visszanéztem Los Angelesre. Az otthonomra. Soha nem tudnék mást hazámnak tekinteni, csak Los Angelest. A lelkem és szívem egy darabja itt maradt, a másik fele új életet kezd. Egy új élet. Idegen kontinens, idegen ország és város. Idegen emberek, akiknek fogalmuk sincs róla, ki is vagyok. Ahogy még láttam a várost a magasságból, könnyeim záporoztak végig az arcomon.

Az órám kettőt csipogott, ami az éjfélt jelenti. Ettől a perctől kezdve, be sem tehetem többé a lábam oda, ahol felnőttem. Ezzel a két csipogással végérvényesen is nagykorú lettem. Boldog, avagy boldogabb születésnapot Lorena Wright… Tényleg. A levél! Amit abban a kis dobozban találtam, amit anya adott. Szigorúan a lelkemre kötötte, hogy csak a 18. szülinapom betöltése után olvashatom el. Hát ez megtörtént. Betöltöttem, szóval itt az ideje kinyitni. Hangosan zörögve bontottam ki, majd vettem ki a levelet…

-Ron!!! Hallgass meg -kiáltottam barátom után. Jobban mondva mostmár ex barátom után.

*Negyed órával ezelőtt*

-Szia -köszönt hűvösen, mikor kinyitotta az ajtót. Azért egy puszit kicsikart magából.

-Szia. Beszélhetünk?

-Gyere.

-Ron. Kérlek hallgass végig -kezdtem, mert tudtam, hogy figyelmét nem sokáig tudja rámfordítani. Mint aki csak szívességet tenne, bólintott. -Nekem… Nekem kedden el kell mennem. El kell hagynom a várost, talán örökre. Ron, szeretlek, de ez rettenetes idő. Kerek-perec kimondom: szakítani akarok veled -elkerekedett szemekkel nézett rám.

-Mégis miért?

-Mert el kell mennem. Nem maradhatok. Megkeresem apámat.

-Nem! Nem engedlek. Nem mehetsz el Lori!

-Ron. Muszáj. Nem akadályozhatsz meg.

-Tényleg ezt akarod? Szakítani?

-Igen. Sajnálom.

-Hát legyen. Akkor a viszont látásra -azzal felállt és kiment.

-Ron!!! Hallgass meg -kiáltottam barátom után. Jobban mondva mostmár ex barátom után. Mint aki meg sem hallotta, ment tovább, zsebre vágott kezekkel. Tudtam, hogy nem fog meghallgatni, de reménykedni még szabad.

-Oh. Szia Lorena -hallottam magam mögött Katharine csodálkozó hangját.

-Már itt sem vagyok. Ezek után semmi keresnivalóm nincs itt. Szia Katharine.

-Várj. Mi a baj?

-Semmi. Ha már úgyis el kell mennem, szakítottam Tyronnal.

-Értem.

-Na szia -nem volt kedvem bájcsevegni. Nem volt kedvem semmihez. Ahhoz képest, hogy nem voltam szerelmes Ron-ba, rettenetesen fájt, amit tett. Hogy nem hallgatott meg, nem mondhattam el neki. Szomorúan sétáltam hazafele, mikor (valami farkas képesség lehet, csak eddig nem foglalkoztam vele) távolról lépéseket hallottam. Tegnap óta rajtam van az ostor, így automatikusan lecsúsztattam rá a kezemet. Egy hirtelen mozdulattal megfordultam, így szembe találtam magam Oliviával. Döbbent tekintettel néztem rá, mire halványan elmosolyodott.

-Követsz?? -kérdeztem még mindig döbbenten.

-Nem. Csak beszélni akarok veled! De nem itt, gyere -megragadta a karomat és a házunk fele kezdett el húzni. -Sajnálom -kezdett bele, amint becsukódott mögöttünk a bejárati ajtó.

-Mégis mit?

-Mindent. Azt, hogy ilyen szörnyen bántam veled az elmúlt pár hétben, azt, hogy nem beszéltem veled. Mindent.

-Mi változott meg?? Nem értem.

-A szüleim elmondták, hogy mi vagy -elhalkult a hangja. -Már mindent értek, ezért is jöttem ide. Hogy bocsánatot kérjek, mert nem tudtam az alvilágról. Anya tegnap észrevett rajtam valami változást, mire rájött, hogy miről van szó. Elmondott mindent. Én pedig Floridának.

-És? Ő miért nem jött?

-Bolondnak nézett. Mikor bebizonyítottam neki, akkor megvetett. Elküldött a jó édes anyukámba… Vagyis azt hiszem ezt mondta -gondolkozott el, majd meghúzta a vállát.

-Sajnálom.

-Mindegy -legyintett.

-Várj. Mivel bizonyítottad be neki? -kérdeztem, mire lesütötte a szemét.

-Az most nem fontos -legyintett. -Tudom, hogy 5 nap és el kell menned a városból.

-Igen -bólintottam szomorúan. -Csak még nem tudom, hova menjek…

-Akkor én vagyok az embered.

-Ezt hogy érted?

-Európa. Oda kell menned először. Vagyis Párizsba. Vannak ott rokonaim, és barátaim, Ők tudnak Neked segíteni.

-Párizs? -néztem rá elkerekedett szemekkel. Imádtam Párizst, ezt mindenki tudta rólam. Soha életemben nem gondoltam, hogy egyszer eljutok oda, de most itt volt a lehetőség. Kaptam egyet, hogy elmehessek. -Rendben… Akkor irány Párizs!!!

Sziasztok! Kérlek ne haragudjatok, hogy most jelentkeztem, de egy csomó dolog kicsúszott a kezem közül, nagyon rossz kedvem volt, történtek dolgok és még sorolhatnám, de nem ezért vagytok itt. Szóval. Tényleg elnézést kérek, és nem is húzom tovább az időt, mostantól normálisan jelentkezni fogok. Kérlek komizzatok! Köszi :*

-A legutolsó alvilági, aki itt maradt. Azt máglyára dobták és elevenen meggyújtották. A város körüli védővonalak észlelik a jelenlétedet. Nem akarom, hogy meghalj! Inkább ne lássalak soha többé, minthogy a halálodat lássam -és megtörtént. Anya arcán végigfolyt az első könnycsepp, amit aztán ezer másik követett. Szorosan megöleltem.

-Akkor még egy hetem van?! -kérdeztem és jelentettem ki egyszerre. Előre rettegtem ettől. Soha nem gondoltam volna, hogy így leszek egyszer önálló. Mindig azt gondoltam, hogy majd a barátommal költözök el, munkába járok majd… De így. Hisz még iskolába járok. Soha nem voltam egy hónapnál tovább egyedül. És pénzem sincs… Mintha anya a gondolataimba látott volna.

-Azon gondolkodsz, hogy hogyan fogsz tudni elmenni? Hogy pénzed sincs, igaz? -kérdezte, mire bólintottam.

-Tessék. Ez az e havi, vagyis a legutolsó számla, ez pedig a bankkártyád. Apád a születésed óta, minden hónapban küld pénzt, hogy megtudj belőle élni, amikor felnősz -nyújtotta át a papírt meg a kártyát. Elkerekedett szemekkel néztem le a papírra.

-Hogy mi??? 324.000 dollár?? Ez valami vicc??

Nem. Minden hónapban 1500 dollárt küldött. Plusz, nekem is vannak megtakarításaim. Ha netalán talán elfogyna ez az összeg, hívj fel, és küldök. Egyet viszont jól jegyezz meg! Akárhova is mész, egy hónapnál tovább nem maradhatsz!

-Remek. Értettem. Köszönöm -szinte már suttogtam. Felálltam, hogy felmenjek a szobámba.

-Várj! Még ne. Adni akarok valamit. Most van itt az ideje -mondta, és felrohant a szobájába. Pár perc múlva egy kis dobozzal tért vissza. -Ülj le, kérlek -szófogadóan leültem. -Ezt apád hagyta itt, azzal a paranccsal, hogy adjam oda Neked.

Mikor kinyitottam a dobozt, újra meglepődtem. 3 kés feküdt benne, mindegyik más-más hosszúságú. Nyele fémesen csillogott. A pengébe egy díszes C betűt véstek. Győnyörűek voltak. A kések alatt egy boríték hevert, altta pedig egy fénykép. Egy kifejezetten jóképű férfi nézett rám mosolyogva. Szeme, mint a macskáé, zöldesbarnán világítottak.

-Az apád -válaszolt anya a fel nem tett kérdésemre. -Már érted, mire mondtam a szemet.

-Igen. És ezek? Mit kezdjek vele? Mi a C?

-Collins.

-Tessék?

-Bryan Collins. Az apád neve. És most gyere velem és hozd a dobozt is -megragadta a karomat és felfele kezdett el húzni.

-A padlásra?

-Igen. Gyere -komolyan. Anya olyan volt, mint egy 5 éves. A dobozzal a kezemben követtem. Kicsit feszült voltam, hogy a kések benne voltak, de nem foglalkoztam különösebben vele.

-Anya. Mit fogunk itt csinálni?

-Szóval -megállt a padlás ajtó előtt. -Emlékszel, hogy soha nem engedtelek fel ide? -kérdezte, mire bólintottam. -Az azért volt, mert nem akartam, hogy meglásd a kiképző termet -és azzal benyitott a szobába. Odabent különféle kések és fegyverek, ruhák és bábuk hevertek. Kötelek, láncok és bilincsek sorakoztak polcokon, pár kard és övek függöttek a falon. Elakadt a lélegzetem. Semmit sem tudtam szólni. Anya odalépett az egyik szekrényhez, kinyitotta és egy fekete, feszülős ruhát vett ki belőle. -Vedd fel!

A ruha rásimult az ember bőrére és engedte a könnyed mozgást. Ahogy ránéztem, mégis inkább tűnt ólomsúlyúnak, mint pihekönnyűnek. -Ez olyan anyagból van, amit nem lehet olyan könnyen szétvágni. Próbáld csak meg -egy kést nyújtott felém. Elvettem tőle és elkezdtem felhasítani a ruha ujját. Csakhogy az nem adta magát. Egyszerűen sehogy sem tudtam egy kis lyukat belevágni.

-Remek… Anya. Most mit csinálunk?

-Tudod, apád megtanított pár dolgot nekem. A lelkemre kötötte, hogy ezt az utolsó hetet, azzal töltsem, hogy kiképezlek. És betartom a szavamat. Ülj le -a hangja elszánt volt és rendíthetetlen. Megrémített. Soha nem volt még ilyen kemény és sebezhetetlen. -Először is. Ezek közül a legtöbb a tied. Mindegyikbe bele van vésve egy C betű.

-Akkor, nekem Lorena Collins a nevem?

-Lorena Naomi Collins -bólintott határozottan. -Ezek tőrök és kardok -mutatott végig a késeken. Ezennel elkezdte a kiképzést, vagy mit.

4 kínkeserves órán keresztül mesélt és magyarázott. Különféle tőröket és kardokat mutatott, védőruhákat, amik csak az enyémek. Rengeteg fogást mutatott, hogyan szúrhatok le valakit anélkül, hogy egy percig is szenvedne és még sorolhatnám.

-Gyönyörű vagy -mondta elérzékenyülve, mikor felvettem az egyik védőruhát. Azt, amelyik a legjobban véd, egyben csinos, szexi és hétköznapi.

-Miért fekete minden?

-Hogy könnyebben beleolvadhass a világba -mondta. Végignéztem magamon. Tényleg minden korom fekete volt. A cicanadrág, a hosszú csizma, a póló és a mellény (vagy vért. Franc se tudja…). A mellényben különböző, könnyen elérhető helyeken zsebek rejtőztek a késeknek és köteleknek. A vállamra keresztben 2 övet akasztott, amibe szintén tőröket aggatott. A jobb csizmámba is dugott egyet. Megmutatta, honnan milyen gyorsan és a legegyszerűbben tudom előszedni a fegyvereket. Most, ahogy végignéztem magamon, és a kiengedett hajamra tévedt a tekintetem, láttam, hogy milyen fekete az is. Az éjbe burkolóztam.

Anya egy hosszú, fekete kötélszerű valamit tartott most a kezében.

-Ez egy ostor -és megmutatta hogyan használjam. -Amikor nincs szükséged rá is legyen mindig nálad. A karodra feltekered, úgy fog tűnni, mintha karperecek lennének. Halálos és csinos. Tökéletes párosítás -óvatosan elmosolyodott. -Mindig ezek a ruhák legyenek rajtad. Van köztük báli, hétköznapi, harci akármilyen. A csizmádban is legyen mindig egy tőr, mert soha nem tudhatod, mikor van rá szükséged.

Ahogy mondta és mondta, egyre jobban elfogott a rémület. A végén már azt sem tudtam, miről beszél. Elmerültem a gondolataimban. Csak bámultam Őt, a mindig törékeny anyámat. És most? Most nem hasonlított rá. Olyan szenvedély és harciasság volt benne, hogy alig ismertem rá. Belegondolni is szörnyű volt, hogy kevesebb, mint egy hét és itt kell hagynom. Őt is, Ront is, a barátnőimet. Egész Los Angeles. Mit fogok én kezdeni egyedül? Megkereshetném apámat.

-Anya! -szakítottam félbe. Törökülésben ültem lent a padlón, Ő pedig felettem állt és most kíváncsian nézett le rám. -Hol van apa? Merre van? -kérdeztem, de választ már nem kaptam. Abban a pillanatban rettenetes ricsaj hallatszott a tetőről és már fel is pattantam, kirántva az egyik tőrt az övből. Anya is így tett és láttam rajta a meglepődöttséget. Osonva mentünk fel a tetőre, ahol semmi nem volt.

-Lejött 3 cserép -mondta anya. Összehúzott szemöldökkel néztem rá, majd tekintetemmel körbepásztáztam a terepet. Sehol semmi.

-Jó éjt anya -adtam az arcára egy puszit és bevonultam a szobámba.

Farkas… Katharine-nak igaza volt. Csak félig vagyok ember. Egy hét. Egy hét… Jézusom, ez rettenetes. Mi lesz Ronnal? Holnap beszélnem kell vele. És azt hiszem, az lesz a legjobb, ha holnap találkozok vele utoljára. Florida és Olívia így sem beszél velem, és már tudom miért. Mindegy lesz. Hagyok egy levelet és kész…

- Lori… Én… Oh. Hogy is mondhatnám el?! Lori, Katharine-nak igaza volt  -nagyot nyelt, hangja elhalkult. Igaza?

- Mi? De… Ezt nem értem. Mi az, hogy igaza volt?

- Hjaj. Tudod mit jelent Los Angeles? Az “Angyalok városa”. Amikor megismerkedtünk apáddal, 17 évesek voltunk. Hamar egymásba szerettünk. Aztán valamiért egy év után engem elfogott az iránta érzett düh, de fogalmam sem volt, mitől. Egy este elmondta, és megmutatta, elmagyarázta, hogy miért van így. Nem hittem a szememnek. Akkor este, a lábam előtt hevert egy kutya – olyan mély lelki traumával és egyben undorral mondta a szavakat, hogy megsajnáltam. Épp le akartam állítani, mikor felfogtam mit is mondott. Hagytam, hogy folytassa – Vagyis nem kutya volt. Egy farkas. Hitetlenül néztem rá. Az arcán keserű mosoly jelent meg. “Hát ez vagyok én!” Mondta. Zokogva borultam a nyakába. El kellett mennie Los Angelesből, amint betöltötte a 18-at. Mivel az “Angyalok városában” nem tűrik meg az alvilágiakat. Sok évig találkozgattunk külön helyeken, de én sem utazhattam az örökkévalóságig. Teherbe estem veled, akkor pedig meg kellett állnom. Lassan 19 éve nem találkoztam vele.

- Szóval, azt akarod… Azt akarod mondani, hogy fa… Farkas vagyok? – nyögtem a szavakat. Ez az egész olyan hülyén hangzott.

- Vérfarkas, ha úgy jobban tetszik. Csak nem olyan rusnya dög, mint a filmekben, hanem egy teljesen szép farkas…

- Jobban tetszik?? Anya. Már hogy tetszhetne jobban? Sehogy sem tetszik ez az egész. Most… Most nekem is el kell mennem innen? – kérdeztem már-már zokogva. Anya lesütötte a szemét. – Nem! Nem. Én nem megyek sehova. Nem akarok elmenni. Vagy anya. Kérlek, gyere velem.

- Nem lehet.

- Miért nem?

- Mert magadnak kell megoldanod. És tettem egy esküt – nagyot sóhajtott. – Pár évvel ezelőtt. Amiben megesküdtem, hogy soha nem hagyom el a várost.

- Mi? Mégis miért tetted ezt, amikor nagyon jól tudtad, hogy mi vagyok és hogy szükségem lesz rád??

- Mert ha nem teszem le, elvettek volna téged tőlem. Azt pedig nem akartam – nagyot nyelt. Már a sírás kerülgette, de tartotta magát. -Sajnálom, kislányom. Sajnálom.

-Mennyi időm van? Mikor kell elmennem?

-A 18. születésnapodon. Pontban éjfélkor már nem lehetsz itt.

-De miért? Mi lesz, ha maradok?

-Nem! Meg ne próbálj itt maradni! Ne akard tudni mi lesz, ha itt vagy éjfélkor.

-De! Tudni akarom. Most már mindent…

- Anyaaaaaa – üvöltöttem a bejárati ajtóból. Nem kaptam választ. – Anya – semmi. Remek. Akkor még nincs itthon. Nem tudom mit akarok jobban, hogy hazaérjen, vagy hogy ne. Tisztázni akarom vele a dolgokat, de lehet, nem vagyok felkészülve mindenre. Miért most talál ki Katharine ilyen baromságokat?! Miért pont egy héttel a 18. szülinapom előtt?! Nem hiszem el. Ron, Oliv és Flo is mostanában olyan elzárkózottak lettek.

Felmentem a szobámba és bevágtam magam mögött az ajtót. Három napja elkezdtem lerajzolni egy nagyobb képet. Napok óta ugyan azt álmodom. Egy családot. Az asszony és a férfi egymást öleli, körülöttük két kisgyerek áll. Egy kislány és egy kisfiú. Minden bizonnyal testvérek, szinte minden porcikájuk egyforma. A fiú talán 2 évvel volt idősebb a lánynál. Aztán egy másik kép, ahol anya és lánya ketten állnak. Aztán még egy, ahol apa és fia állnak, de egy messzi, tengerpartos helyen. És itt felébredek. Annyira megfogott és megihletett ez az álom, hogy elkezdtem lerajzolni. Az egyik kép, ahol mind a négyen rajta vannak, már kész van. És persze, ebben a pillanatban becsapódott a bejárati ajtó.

- Lori! Itthon vagy?

- Anya – kiáltottam ingerülten.

- Jézusom. Mi van?? – ijedt meg.

- Most beszélgetünk!

- Tudom. Jár a szánk, amin szavak jönnek ki. Ez a beszélgetés.

- Jaj, na ne mondd… – forgattam meg szemeimet. – Most, a konyhába.

- Ne beszélj velem ilyen hangnemben – mondta nyugodtan, mégis parancsolóan.

- Légy szíves – szűrtem a szavakat a fogaim között. Mikor a konyhában leültünk az asztalhoz, rögtön belefogtam a mondandómba. – Anya. Tudni akarok mindent!

- Mi mindent?

- Kérlek. Előbb hagy mondjam el, amit szeretnék.

- Parancsolj.

- Megtisztelő – mosolyodtam el gúnyosan. – Szóval. Most már elegem van. Katharine hónapok óta azt mondogatja, hogy nem vagyok ember, valami nem emberi élőlény vagyok. De semmi mást nem mond. A mai nap közölte velem, hogy feladja, kérdezzelek meg téged. És én is meguntam, úgyhogy légy szíves válaszolj. Ki vagyok? – tettem fel a kérdést és a fejemben egyre csak Katharine szavai visszhangzottak: Nem emberi élőlény vagy. Egy alvilági vére folyik benned… Kérdezd meg anyád! Nem vetted észre, hogy mostanában mindenki másképp néz rád? Mindenki elfordul és rideg? Hogy megbámulnak az utcán? Akármennyire is fájt bevallani, ez igaz. Olivia és Florida nem beszél velem, Ron nem akar találkozni. Ha kimegyek, az utcára az emberek megbámulnak és ridegen néznek rám. Anya mindig piroskás arca most hirtelen lesápadt. – Meg ne próbálj hazudni, mert azt észreveszem…